NYELVTAN TÉTELEK

    A szónoki beszéd

    A retorika, a szónoklattan tudománya az emberi műveltség történetében mintegy két és fél ezer évre tekinthet vissza. Kezdetei Szicíliához és a görögség történetéhez kötődnek. Nagy alakjai között is kiemelkedő volt Demoszthenész, akit a testi adottságokon győzedelmeskedő emberi akarat mintaképének is tartanak. A hagyomány szerint a dadogó, nehezen beszélő Demoszthenész a tengerparton állva, a hullámok zajában mondta el próbabeszédeit. A nyelve alá kövecskét helyezve küzdötte le beszédhibáját, mindemellett az ókori Görögország legnagyobb szónoka. Gyújtóhangú beszédei, a „philippikák”, melyeket az Athént fenyegető Philipposz makedón király ellen mondott, ma is a politikai szónoklatok mintapéldái. A mások befolyásolását célzó beszédek szerkesztésének tudománya a történelem során sok átalakuláson ment át. Míg korábban főleg a rábeszélés vagy a védekezés eszközét látták benne, a rétort pedig inkább alantas foglalkozásúnak, és nem művésznek tartották, később szinte öncélú művészetté fejlődött. Nagyobb jelentőségre a görög demokrácia kiteljesedése idején tett szert. Alapja a szabad embereket megillető szólásszabadság, a véleményalkotás és nyilvánítás szabadsága, valamint annak természetes, mindennapos gyakorlása volt. Ahogy Kölcsey megfogalmazta: „A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik.” Az igazság keresése a politikát, a bölcseletet és a joggyakorlatot egyaránt jellemezte. S hogy az igazság tényeit nyilvánosságra hozva a hallgatóságot meggyőzhessék, egyre kifinomultabb eszközrendszert alkalmaztak, s így a beszédtechnikai eszközök mellé egyre több művészi elem került a retorika tudományába. Mai fogalmaink szerint a retorika egyre inkább gyűjtő tudománnyá vált, magába foglalva a szónoklattan, a beszédtechnika, a beszédművészet, a szerkesztéstan, a stilisztika, a logika sok-sok elemét, de a poétika és a műelemzés-értelmezés alapjait is. Hiszen a nyilvános beszéd elmondója támogatókat akart szerezni, befolyásolni kívánta hallgatóságát. Érveivel az értelemre, a megformálással az érzelmekre hatott, latba vetette ékesszólását, hogy célját elérhesse. Mindezekhez a szónoknak sok-sok tudományos és gyakorlati ismeretre, tapasztalatra volt szüksége. A szónoklás gyakorlatában, a hangzó szövegben nagy szerepet kaptak a hasonló hangzású szavak, a szimmetrikusan szerkesztett mondatok. Az érvelés kedvelt eszköze volt a tézis ellentettjének, az antitézisnek a cáfolata. A logikai elemek mellett szerepet kaptak a stilisztikaiak is: az alliterációk, a metaforák. Mindezek előidézték azt, hogy a retorika elméleti tudományába egyre több új elem került. Azt már az ókori szerzők is észrevették, milyen hatalmas fegyver a szó. Platón egyik dialógusában, amelyben Szókratész Phaindrosszal beszélget, a veszélyre is figyelmeztetnek: nem biztos, hogy a szónoklatnak feltétlenül az igazság megismertetése az alapja, a célja. Ismeretes, a rómaiak milyen sokat tanultak a görög előadóktól. Így volt ez a szónoklásban is. A leghíresebb római szónok, Cicero is görög mesterektől tanulta az ékesszólás művészetét. Cicero korában, a Kr. e. első században a mozgalmas politikai élet, a köztársaság korának utolsó éveiben zajló személyes és pártösszecsapások „kitűnő” alkalmakat szolgáltattak a szónokok fellépéséhez. Igen komoly előtanulmányokat kellett végeznie annak, aki jó szónok akart lenni. Mindenekelőtt tudatosan kellett fejlesztenie nyelvi ismereteit, el kellett sajátítania a stílusformákat, a bölcseletben megtanulhatta a helyes gondolkodást, az igazságtartalmak rendezését. S mert emberekkel került kapcsolatba, szüksége volt mély emberismeretre. Ismernie kellett a cselekvésük és gondolkodásuk lélektani rugók, sorsukat, érzelmeiket, szenvedélyeiket, s nem utolsósorban érdekeiket. Ha mindezekhez még párosult a szónok erényessége, erkölcsössége, akkor igaz, amit az idősebb Cato mondott: „Jó szónok csak jó ember lehet.” Igazi fellendülés a polgárosodás nagy korszakaiban indult meg, amikor a parlamentarizmus megkívánta a jól átgondolt, elkészített beszédműveket. Vajon mivel érte el Kossuth Lajos, a magyar történelem legnagyobb hatású szónoka, a - Jókai által emlegetett- különleges hatást? Művelt, kitűnő felkészültségű szónok, aki jól ismeri tárgyát és hallgatóságát. Ki tudja számítani a hatást, tud figyelni a hallgatóság reakcióira. Nyelvi felkészültsége egészen magas szintű. Rendelkezik az abban a korban nélkülözhetetlen testi adottsággal, mély zengésű, erős hangja a terem minden pontján jól hallható, érthető. Kitűnően tud bánni a teljes szónoki eszköztárral. Képes egyszerre hatni az értelemre és az érzelmekre. Mélyen átérzi azt a helyzetet, amelyben szól. Mondhatni megérzi azt, most kell szólnia, és úgy keH szólnia, ahogy szól. Mégis a beszédének erejét és hatásának alapját a hitelességben kereshetjük. Mélyen hisz abban, amiről beszél. Ez elemi erővel tör fel a választott kifejezésekben és az alkalmazott gesztusokban. A szónoknak ma is jól kell ismernie tárgyát, hallgatóságát. Birtokában kell lennie azoknak a nyelvi készségeknek, amelyekkel témáját érthetően, meggyőzően, árnyaltan, a hallgatóságához szabott tudásszinten és nyelvi formában adja elő. Tisztában kell lennie azokkal a lélektani tényezőkkel, amelyek befolyásolják a hatást. Vonatkozik ez föllépésére, öltözködésére, hanghordozására, beszédstílusára. S bár manapság a hangerősítő technikák sokat segíthetnek a gyengébb hangúaknak, a tiszta, jól tagolt beszéd ma is követelmény. A jó szónok figyeli hallgatóságát, annak látható reakciói alakítják a beszéd formáját, hosszúságát, hang- nemét. Ezt ugyan főleg a szabadon elmondott beszédeknél lehet alkalmazni, de az igazán jó szónok még a leírt szöveget is képes átalakítani, ha a szükség úgy kívánja. Ma sem elhanyagolható követelmény: csak arról tud a szónok jól beszélni, aminek igazságában maga is hisz. A beszélőnek a szónoklat közbeni viselkedéséhez hozzátartoznak azok a nem verbális kifejezőeszközök is, amelyekről korábban már tanultunk. A testtartás, a kézmozdulatok, az arcjáték: hatásos kísérői a szónok beszédcselekvésének. Sokszor nagyobb hatást gyakorolnak a hallgatóságra, mint maga a szöveg. A jól felkészült szónok a gesztusaiban is kiszámítja a hatást, tartózkodik a szélsőségektől, de az eszközök e tárházát módjával alkalmazva saját személyiségét és mondandóját egyaránt hitelesítheti. A fentieket a hallgatóság oldaláról vizsgálva kitűnik: a szónoklat különleges kommunikációs helyzet. Hiszen akik beszédet, előadást, beszámolót hallgatnak meg, fokozott várakozással, bizonyos elvárásokkal tekintenek a beszélőre és az előttük kibontakozó beszédműre. A hallgatóság szellemi aktivitása, együttműködése nélkül a beszéd teljesen értéktelenné válhat (közöny, elalvás, zajongás, székrecsegtetés, tüntető távozás, kellemetlenkedő közbeszólások). Az ilyen hallgatói reakcióknak persze egyéb okai is lehetnek, de azok inkább az össze nem illő szónok és a hallgatóság, a hibás téma- és stílusválasztás eseteiben szoktak előfordulni. A bevezetésben (exordium) a beszélő megszólítja és köszönti a hallgatóit. A hallgatóságot ez a beszéd csak általánosan nevezi meg (az összejövetel minden részvevője), ismert forma a Tisztelt Hölgyeim és Uraim! is. Ez utóbbi esetben be kell tartani az alapvető udvariassági szabályokat, először a nők, majd a férfiak; illetve először az idősebbek, rangjuk szerint tiszteletre méltók, másodszor a fiatalabbak következnek. Hagyományos módon a bevezetésben a beszélő a hallgatóság megszólításán túl megnyeri a hallgatóság jóindulatát (captacio benevolentiae), vagyis az érdeklődő odafigyelést. Ez a beszédben közvetett módon azzal a gesztussal történik meg mindez, hogy a beszélő magát szerényen a téma és a hallgatóság alá rendeli. Általános igazság, hogy a jó bevezetés inkább az érzelmekre hat, s csak ezután az értelemre. A tárgyalás a jól felépített és tartalmas beszéd leghosszabb része, mintegy a szöveg teste. Elsőként általában a tényállást halljuk, ez a rész tartalmazhatja a szöveg tételmondatát is. Az érvelés tehát válasz formájában hangsúlyosabbá téve jut el a hallgatósághoz. Ezután következik az érvelés folytatásaként a felsorolás (enumeráció). A szöveg utolsó bekezdése a befejezés, az összegezés (komplexió) és a berekesztés (peroráció). A zárszó újból a hallgatóság érzéseire hat. I. BEVEZETÉS: exordium II. TÁRGYALÁS: tractatio (traktáció) 1. elbeszélés: narratio (narráció) a tényállás ismertetése 2. főtétel: propositio (propozíció) 3. érvelés: argumentatio (argumentáció), illetve bizonyítás: probatio vagy approbatío (probáció) 4. felsorolás: enumeratio (enumeráció) 5. cáfolás: confutatio (konfutáció) 6. megerősítés: confirmatio (konfirmáció) 7. végkövetkeztetés: conclusio (konkiúzió) III. BEFEJEZÉS: peroratio (peroráció) összegezés: complexio (kompiexió)

    LETÖLTÉS